bkg Szerző: "Hogy néhány évtized, esetleg egy század alatt mekkorát képes fordulni a világ,
arra a legjobb szemléltető példa a békéscsabai Ifjúsági Tábort évről-évre "megszálló"
népi kismesterséget tanulók-űzők sokasága. Ami száz éve keserves munka, szűkös
megélhetési lehetőség volt eleink számára, az ma költséges kedvtelés; s a produktumok,
amelyek valamikor a pórnép mindennapi használati tárgyai voltak, mostanság inkább
a jobb anyagi helyzetű polgárok otthonát díszítik.
A Békés Megyei Népművészeti Egyesület és a Megyei Művelődési Központ idén tizenkettedik
alkalommal szervezte meg a népművészeti tábort, amely az egykori hímzőszakköröktől
elindulva nagy utat járt be: ma tízegynéhány csoportban népi kismesterséget
oktatnak hazai és külföldről érkezett kezdőknek és haladóknak. A résztvevők
életkora nagyjából tíz és nyolcvan év között van, és egyik-másik csoportban
huszonéves oktató gardírozza ötven-hatvan körüli tanítványait. Hímzők, szövők,
népi viseletkészítők, fazekasok, kosárfonók, csuhé- és szalmafonók, csipkeverők,
mézeskalácskészítők, fafaragók idén kb. 350-en tanulják a szakma alapjait és
a népi díszítőművészet csínját-bínját. Jómagam minden esztendőben kint töltök
egy-két napot a táborban, lófrálok ide-oda, bekukkantok a műhelyekbe, szót váltok
az épp cigarettaszünetet tartó ismerősökkel, vagy felülök a gátra, és figyelem
az Agóra nyüzsgését. Semmihez sem hasonlítható a hangulata az egésznek. A fazekasok
műhelye előtt nagy asztalokon száradnak az elkészült darabok, hasas bögrék,
dísztányérok, szűrőtálak, butellák várják, hogy rájuk kerüljön a színes máz.
A sok kis kezdetleges tálka, csorba szélű apró edényke hirdeti: vannak kezdők
is szép számmal. Az egyik szép formájú butellán tréfás felirat:
"Mit nézel jóember? Ződ butella vagyok.
Akárcsak te, én is fődbül való vagyok."
A műhely épp üres, vacsoraidő van, utána közös program kezdődik. Klári zárja
a műhelyt, köténye, cipője, de még az orrán a szemüveg is agyagos. Öt éve minden
nyáron itt van, két diplomája mellé ötvenkét évesen megszerezte a fazekas szakmunkás-bizonyítványt
is. Szemlét tart száradó munkái felett, közben félig kimondott kérdésemre nevetve
válaszol: -De igen, mondd ki nyugodtan, ez egyfajta elmebaj. Öt évvel ezelőtt
arra gondoltam, kéne valami értelmeset is csinálni, aminek rögtön van némi látszatja
(Klári tanár és népművelő). Először szőni akartam, de két nappal a tábor kezdete
előtt felhívtam Ancit, hogy nem lehetnék-e mégis inkább fazekas. Anci nem ismer
lehetetlent, szerzett még egy korongot, és elkezdtem. Mindjárt be is iratkoztam
a kézműves szakiskolába, most már otthon is van korongom, hát így...
Anci - Pál Miklósné - a tábor alapítója, szervezője, vezetője. Kora reggeltől
késő estig kint van, intézkedik, ha kell, terelgeti a csellengőket a közös programokra,
ügyel a rendre - többen eskü alatt állítják, hogy egyszerre több helyen képes
jelen lenni. Hogy mennyire központi alak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint
a zárótábortűzi műsorok: mindegyik csoport produkciójában ott az Anci-paródia.
Az Agóra (a műhelyek utcája) szokásos esti életét éli. Gyerekek futkosnak,
viháncolnak, Lázár Juli mézeskalácsosainál nagy a forgalom, sokan betérnek nézelődni
némi zsákmány reményében. Mlinárné Kolarovszki Marika csoportját büszkén magasra
tartott fejükről lehet megismerni, ám felvilágosítanak: ennek semmi köze a büszkeséghez.
Azért tartják magasan az orrukat, mert folyton az eget kémlelik, hogy a keserves
aprómunkával plisszírozott, az udvaron kiterített anyagokat megmenthessék az
esőtől.
Magdi a tusoló felé igyekszik, hátha megleli ottfelejtett piperecuccait. Ő
sem tartozik már a legifjabb generációhoz, 61 éves, hét éve visszajáró törzslakó.
-A háziipari szövetkezetben, aztán a szőnyegszövőben dolgoztam - meséli -, onnan
mentem nyugdíjba. Olvastam erről a táborról, jelentkeztem. Idejöttem nagy magabiztosan,
hogy hát én tudok szőni, profi vagyok, majd ez milyen egyszerű lesz. Aztán kiderült,
hogy a népi szövés egész más, az eszközök nevét is újra kellett tanulni, a technikákat,
hát még a mintákat...! De nagyon szeretem csinálni, hét éve minden nyáron itt
vagyok, meg aztán otthon is dolgozom, jól jön a nyugdíj mellé egy kis kiegészítés,
mert az a harmincezer forint a hideg vízre sem elég. Itt mindig tanulok valami
újat, meg nagyon jó a társaság is, sok barátom van, nem csak a szövők között,
a többiek is nagyon helyesek.
Jönnek-mennek a táborlakók a műhelyek között, nézegetik, műértő szemmel értékelik
egymás munkáit. Az esti programok is igazodnak a tábor profiljához, néprajzi
előadás, népzenei, táncos műsorok, bemutatók váltják egymást. Anci nagyon örül
a törzsgárda növekedésének, de - mint mondja - nehéz mindig új programot, új
előadókat szervezni. Egyik szokásos útja közben meg-megáll, faggatja a résztvevőket:
melyik műsor tetszett, melyik nem, mi legyen jövőre.
A zárótábortűznél megjutalmazzák azokat a fiatalokat, akik munkájukkal, érdeklődésükkel,
kitartásukkal örömet hoztak a tábor és az egyesület életébe. Örömet, és azt
a reményt, hogy az utánpótlás folyamatos lesz. Magam is ebben reménykedem, már
csak azért is, mert van ennek az egésznek egy nagyszerű üzenete is. Az, hogy
nem akar üzenni. Nincs benne divatmajmolás, semmi búsmagyarkodó, fellengzős
kokárdázás, itt senki nem tudja a másikról, hogy jobbra vagy balra tart-é, s
ami fontosabb: nem is érdekli. Zúgnak a korongok, berregnek a varrógépek, sivít
a fűrész, terjeng a friss mézeskalács illata, surrog a szövőszék, s a hímzőműhelyből
hol énekszót, hol felcsattanó nevetést hallani. Az éktelen zsivaj kellős közepén
békésen alszik egy babakocsiban egy kéthónapos kisbaba: szó szerint az anyatejjel
szívja magába a népi kultúrát. Itt minden valóságos, az, aminek látszik, bölcselkedésre,
szócséplésre sem idő, sem hajlandóság nincs. Az egésznek a lényegét az egyik
csoport műsorának végén hallottuk. A Ballag már a vén diák dallamára tréfás
tábori búcsúdalba fogtak, s így fejezték be: "Amit itt tanultál, add tovább!"
Tizenkét éve a rendszerváltás és a tábor egyszerre rajtolt. A tábor lóhosszal
vezet.
Írta: B. Koltai Gabriella
bkg@csabanet.hu
fotó: Kádár Ferenc
"